textarchive.ru

Главная > Документ


Ökológia - kultúra - embertudomány

Környezet és ember a paradigmaváltások korában

Egyetemi-főiskolai szöveg- és szemelvénygyűjtemény

(kizárólag oktatási használatra!)

Szerkesztette és bevezetővel ellátta

A.Gergely András

Budapest - Sopron 2003

TARTALOM

Bevezető egy tantárgyi alapozó kurzushoz

Franz Boas: A primitív ember értelme

Lányi András: Az ökopolitika és a hagyomány

Philippe Descola: Az okság fogalma

Dawn Chatty: Vándorló népek és a környezet megőrzése

Borsos Balázs: Félig festett zebra a Múzeum-körúton

Firnicz István: Környezeti kihívás - társadalmi válaszok

Vesna V. Godina: Mi hibás az emberi (társadalmi) evolúció koncepciójában?

Marta Crivos - Fernando Tula Molina: Antropológia és evolúció
a La Plata-i Természettudományi Múzeumban

Jávor Benedek: Zöldek a sasfészekben

Az ATTAC-ról dióhéjban

Ernest Gellner: Culture in Agrarian Society

Anthropology and the Environment

Anthropology and the Environment

Introduction to Environmental Anthropology

M. Laura Draetta: Social Sciences and the Environment:
New Researche Practices for Emerging Social Ecology

Environmental Ethics

Carole M. Counihan: Food as Tie: Negotiating Intimacy
and Autonomy in the Florentine Family

Wenonah Lyon: A szimbolikus jelentésnek a társadalmi
kontextusa és határai

Elmen R. Service: A dél-amerikai yaghanok (jamanák)

Catherine Marquette: Cultural Ecology

Bevezető egy tantárgyi alapozó kurzushoz

Korunk egyetemi-főiskolai oktatáspolitikája kétségtelenül komoly lépéseket kíván tenni a tudományterületek modernizálása, korszerűvé és “konvertálhatóvá” tétele, ezáltal sokoldalú alkalmazása ügyéért. E tantárgy- és ismeret-korszerűsítés hatékonyabban terjed ki a műszaki-technikai, informatikai és számítástechnikai, biológiai és élettudományi szakterületekre, mint a jóval nehezebben “modernizálható” társadalomtudományokra. A fejlődés és a komplexitás felé nyitottabb társadalmi mozgások, politikai és életmód- vagy életminőség-szintű változások egyre inkább megkövetelik a társadalom mélyebb, egyszersmind kiterjedtebb ismeretét. Elegendő itt talán nem többre, mint az ökológiai félelmekre, a környezettudatot magatartásra, a válságteóriákra utalni, melyek a kríziskezelés feladatát róják az amúgy elvontabb vagy “elszálltabb” szellemi szférákban járatos kutatókra. Nehéz, sőt egyre lehetetlenebb ezért azt a fajta kibúvót keresni, amelyet a humán tudományok oly sokszor megtalálnak akkor, midőn választ (vagy válaszokat) kell (kellene) keresniök a társadalmi (és gazdasági, politikai) változások új vagy megújuló kihívásaira.

A környezettel foglalkozó természettudományok, főként az ökológia tudományterületén persze jó ideje már karakteres kihívások jelzik, hogy a diszciplináris osztottság megnehezíti a válaszadást a környezeti körülmények romlására. Nem elegendő víztisztító berendezésben gondolkodni, ha a természetes élőhelyek egyes típusai pusztulnak; nem elég csak a gyár­kéményekre szerelni szűrőberendezéseket, ha az autóforgalom behálóz egyre több települést vagy tönkreteszi a városkörnyékek rekreációs övezeteit; nem megoldás a vízlépcső, ha kipusztul környékén az élő fajok néhány tucatja, s nem kielégítő az sem, ha néhány jószán­dékú védegyleti aktivista fához láncolja magát, megakadályozandó kivágását... Nem elegendő eltiltani az embereket a vadászattól és a halászattól, a műtrágya-használattól és a vegyi kezeléstől, ha ezekhez anyagi érdeke, megélhetési kényszere vagy helyi hagyománya köti őket...

A példák hosszan sorolhatók, s a természeti környezettel foglalkozók bizonnyal jobban is ismerik a válságosra fordult környezeti feltételek károsító mechanizmusait, drámaibban írnák le pusztuló növény-, állat- vagy rovarfajok jövőjét, ijesztőbbre formálnának a társadalmi túlélésre vonatkozó összképet, mint azt a humán tudományok képviselői akár csak el tudnák képzelni. De a gazdaság, a politikai rendszerek és a társadalom átalakulási folyamatára érvé­nye­sen e “humán felfogásoknak” is vannak olykor megfontolnivaló képletei, rendszerszerű megközelítései, folyamatszerű ábrázolásai azokról a jelenségekről, amelyek látszólag “csak” (vagy tisztán) a társadalmat érintik...! Be kell immár látni, hogy ökonómiáról beszélni társadalom nélkül, ökológiáról gondolkodni a társas kapcsolati rendszerek és működésmódok áttekintése nélkül épp olyan félreértés, mint egy élőhely flóráját függetleníteni a széljárástól vagy a talaj geológiai rétegződésétől.

Az itt összeállított szöveg- és szemelvénygyűjtemény mindezek okán egy sajátosan interdisz­cip­lináris felfogásból indul ki. Oly módon tekinti a társadalmi (sőt: társas, közösségi) felté­te­lek együttesét, hogy nem kíván e kapcsolatrendszerbe kívülről és fölülről mesterséges keríté­seket beépíteni, nem próbálja mereven elválasztani a természet- és társadalomtudományok közös létét és rendszerszerű összefüggéseit. Ugyanakkor azt sem próbálja vállalni, hogy e kettőt, melyek évszázadok vagy ezredév óta külön-külön utakon (is) járnak, most és itt egybe­kösse, s mindkettőnek elegendő szélességű “autópályává” vastagítsa, közös vonalvezetésük ívét a jövőbe meghosszabbítsa. Ehelyett viszont kínál olyan átlátásokat, párhuzamokat, kölcsönhatásokat, ritmusokat, harmóniákat és értékrendi párhuzamokat, amelyek nélkül sem a tudományágak, sem közös és együttes függésrendszerük nem tárgyalható érdemben. Nem kíván persze “mindenre alkalmas megoldást” kínálni, csupán egy eddig még talán elhanya­golt, vagy kellőképp figyelembe nem vett szellemi lehetőséget villant föl; olyan lehetséges gondolkodásmód, szinkronitás és diakronitás együttese ez a nézőpont, amelyet bátran követ­het, alkalmazhat mindkét tudományterület kutatója. Ha másért nem, legalább közös érdekelt­ségünkért, reménytelibb jövőnkért, a veszélyekkel és valóságokkal együttesen számolni képes egyensúlykeresés esélyeként...

Az a tudományok közti (interdiszciplináris) felfogásmód, melyet helyzetének és fontossá­gának rövid leírásával próbáltunk jelezni, ökológiai antropológia névre hallgat. Mint az elnevezés is egyértelműen mutatja, e két tudományterület közrehatásából, egymást megtermé­kenyítő felfogásából, összefonódásából áll - ám ekként nem (okvetlenül) képvisel még önálló helyet a tudományok rendszerében. Mint új diszciplínának, erénye, hogy megpróbálja föloldani a humán és “reál” tudományok közötti (nem kevéssé mesterséges) merevségeket, megpróbál átlátását biztosítani az emberről és az emberért felelősen gondolkodó tudás­területek között, illetve közös érdeklődési pályákat, kölcsönösen elfogadható szempontokat kíván föllelni olyan felfogásmódokat követve, melyek mindkét területen immár elfoga­dottakká váltak, de egymásra hangolódásukkal eddig még keveset foglalkoztak. Kár lenne itt oly szimpla hivatkozásokba kapaszkodni, melyek szerint egykoron a polihisztorok még át tudták tekinteni az emberre, társadalomra, természetre, hitekre (sőt bolygókra-csillagokra) vonatkozó tudás egészét, ma pedig ez már szinte lehetetlen... De arra érdemes és kell is utalni, hogy az emberi társadalmak fejlődésének reménye, a különböző társadalmakat éppen “fejlett­ségük” alapján mérlegelő, besoroló vagy akár csak összehasonlító szándékok más megítélésbe kerültek át napjainkra, mint láthattuk őket a felvilágosodás időszakában vagy a 19. század végén. A biológusok, a filozófusok, a moralisták és a szociológusok egyként belátták (vagy korszakonként újra fölismerték), hogy az ember fejlődésének kiindulópontja, folyamata és végcélja sem nem egyértelműen meghatározható, sem nem egyformán értékelhető, sem nem összehasonlítható azon a módon, ahogyan ezt Szent Ágoston, Vico, Lamarck, Linné, Condorcet, Darwin, Hegel, Marx, Engels (és követőik) tették. A humánbiológia, a genetika vagy épp az etológia jeles kutatói (Konrad Lorenz, Jane von Lawick-Goodall, Ludwig von Bertalanffy, E. T. Hall, Csányi Vilmos) olyan módon találtak rá a 16-17. században közgon­dolkodásba került (s addig nem létező!) fejlődésgondolatra, hogy annak immár filozófiai, szociológiai, viselkedés-rendszertani, valláselméleti, kulturális antropológiai kiegészítését is szükségesnek vélik. Sőt, nem ritkán éppen ezek az elméletek - melyek eredményeket és elmaradottságokat, konfliktusokat és harmóniákat, ellentmondásokat és kölcsönös függéseket is felölelnek - találnak rá ismételten azokra a válaszokra, amelyeket korábban a természet- és társadalomtudományok külön-külön fogalmaztak meg, olykor szkeptikusan, olykor remény­telenül, olykor (politikusok vagy ideológusok által) előírtan, de összességében mégis egymástól elkülönítve. Ezeket teszik ezeket most ismét közös alapúvá. A válaszok egy része nem akadékoskodik sokat az ellen, hogy az emberi természet (s ezáltal a társas viselkedés, a kapcsolatok rendszere, a kölcsönhatások megannyi módja és formája) biológiai eredetű; más kutatói csoportok harcosan kiállnak amellett, hogy minden biológiai alap és hatás is kultúráktól függő, vagy tanult és tanítható, örökségként kapott és generációról generációra tovább is adható. E két igen eltérő felfogásmód csak az emberi gondolkodástörténet kiemel­kedő szakaszaiban, csak néhány (főleg európai és amerikai) térségben, s csupán csekély hatásfokú tudatosság állapotában talál egymásra, szemben például a vallások némelyikének rendszerével, amelyek univerzális megoldást, egyetemes tudást, “örök” hagyományt, elvitathatatlan értékrendet, szakrális normarendszert kínálnak, eltekintve olyan kételyektől, mint az emberlét értelmének megfoghatósága, a morál sokféle rendjének párhuzamossága, a halál ténye és a halál utáni lét kérdése, a változás és az örökkévalóság értéke, az átalakuló ember civilizációs technikái és a pusztítás-pusztulás rémképe stb.

Vissza kell utalnunk arra a fenti megállapításra, hogy az emberiség létének és változásainak célja, léptéke, értelme és haszna sokféle felfogás szerint került megítélésre. Más a teológiai válasz az emberlét kezdeteire és végcéljára, más a morálfilozófiai válasz a lét milyenségének változásaira, más a viselkedéslélektani magyarázat a civilizációs javak hozzáférhetősége, elérhetősége, hasznossága szempontjából, és megint másként ad feleletet az emberiség hihetet­len létszámbeli gyarapodását aggályosan szemlélő társadalomtudomány is arra a kér­désre: képes lesz-e az emberiség a megfelelő, a méltó, a biztató válaszra, amikor a jelenlét formáit és a lét esélyeit latolgatja. Az alább egybeválogatott szöveggyűjtemény mindezeket koránt­sem tudja pótolni, sem helyettesíteni, sem univerzálisabb válaszokkal felülmúlni: felfogásmódok tükre, visszhangja próbál csupán lenni, melynek változása (és változtatható­sága, árnyalása) aszerint is lehetséges, hogy mely területek, milyen súllyal, milyen korszakból, mely társadalom válaszadói által fogalmazódnak meg; vagyis aszerint, kiktől válogatjuk össze a kortárs tudás alapjait, a kereső szempontokat, a fölmerülő kérdésekre adott válaszokat.

Ehhez a széleskörű, de térben-időben igen korlátozott szemelvény-gyűjteményhez nem csupán a válogatás szempontjait kívánom bemutatni. Ezek ugyanis (szándékom szerint) térben is (magyar, európai, amerikai, “primitív” világokból való), időben is (“öröknek tekintett”, századfordulós, kortárs stb.) azt illusztrálják, hány- és hányféle megközelítési, megértési mód lehetséges, illetve ezekkel utalnak újabb másokra, amelyek időben megelőzték vagy szaktudományos alapon vitatták egy-egy teória érvényességét. De ezeken felül szán­dékom az is, hogy a társadalomtudományokkal közelebbről nem ismerkedő, de a belátások hasznát utóbb saját tudásterületükön is felfedező értelmiségi megközelítéshez olyan tudo­mány­közi nézőponttal járuljak hozzá, amely nem pusztán kiegészül e komplexebb felfogás­móddal, de egyensúlyba is kerül önmaga hiányzó tudástartományával.

Főbb kérdések és kihívások

Az ökológiai antropológia (bár alig néhány éve-évtizede fogalmazta meg először e felfogás­mód létét és lehetőségeit egynéhány kutató) ember és környezete viszonyában kínál új felismeréseket. Kötet-hosszan lehetne ismertetni a szemléletmódokat és iskolákat (s teszik is jópáran, lásd Borsos Balázs összefoglalóját 2001, vagy Lányi András kötetét, 1995), de itt szándékosan egyszerűsítve az interdiszciplináris felfogásmód számunkra való “hasznát”, röviden úgy jellemezhető, mint példa arra az alapkérdésre: hogyan látják a társadalom­tudományok az ember és természeti környezete viszonyát.

Viszonyt mondok, s ezzel hatások, kölcsönösség, élő kapcsolat is feltételeződik! Van-e ilyen, s ha van, miért nincs? Mi nincs, vagy mi hiányzik ebből a viszonyból? Képes-e az ember önmaga természethez való viszonyát kívülről látni? Vagy elegendő-e, ha belülről, saját érdekei és létcéljai felől látja a természet kiaknázhatóságát, lesi a maga hasznát, s elorozza azt, amit szükségesnek (“szükségletnek”) ítél...?

Azt, hogy a természet miként “tud” önmagáról, hogyan reagál az őt érő (külső és belső) kihí­vásokra - ezt a társadalomkutatónál jobban tudja a természettannal ismerkedő, az élővilá­got “élő világként” értelmező bármely szakember... Az emberrel foglalkozó tudományterületek “megadják” az “érvényesnek” tekintett válaszokat - jelesül a maguk módján... De ama kardinális pont, ahonnan a természettel és a társadalommal foglalkozó felfogásmódok más-más irányba indulnak, ritkán kínál mindkettőjük számára biztos és egyezményes alapot. Az eltérések módja és iránya lehetővé teszi a két út közötti megkülönböztetést az alábbi (a képlet kedvéért igencsak leegyszerűsített módszerbeli és szemléletmódbeli) változatban:


a természettudományok

- az oksági relációkat keresik és mutatják föl;

- a történések rendjét nevezik meg és tapasztalati úton általánosítják;

- eszköztáruk a vizsgálhatóság, az ellenőrizhetőség, a megismételhető kísérletek elvégzésére alakult ki;

- megfigyelési tárgyuk és eredményeik a metrizálhatóság (valamiféle mérce alapján elvégezhető, számszerűsíthető) szempontja alapján jelenik meg;

- vizsgálati helyzeteikre a laboratóriumi elvontság, “patikatisztaság” jellemző, melyben zavaró momentumnak, “információs zajnak” nincs helye;

- belső normájuk az objektivitás, a szubjektum befolyásától mentes “adatkinyerés” és adatközlés; horizontjukon a nagy rendszer(ek) ideája lebeg, gyakorta ezek megnevezése és leírása a céljuk, bár nem mindenkor foglalkoznak a legszélesebb horizonton és legmélyebb komplexitás értelmében vett emberi relációkkal

- a mérési eredmények alapján születő elméletek nemcsak vállalhatók, de időtállók is (legalább céljuk mindenkor ez volt);

- a megismerési folyamatot és a tervezhetőséget praktikus momentumok, célok és eszköz­rendszerek határozzák meg.

Ebből a megközelítésmódból azonban hiányzik annak (legalább elvi) elismerése, hogy a mérések nemcsak objektívek tudnak lenni, de a kutatás és innováció egyéb mentális feltételek függvénye is (például nevelési rendszeré, kutatói példáké, zseniális oktatóké, “eszement” kísérletezőké stb.). Hiányzik továbbá a hit, a befolyásoltság, a mámor, a vallás, a vonzalom, a poézis, a csók íze és a töltöttkáposzta élménye is. Hiányzik a cselekvő ember viszonya a dolgokhoz, jelenségekhez... (Mindez nem jelenti azt, hogy Albert Einstein ne lett volna vallásos vagy muzsikus is, vagy Stephen W. Hawking ne lett volna mozgáskorlátozott...)


a társadalomtudományok

- az okok mögött szándékot, célt, érdeket, körülmények hatalmát, esendő embert, véletlent is figyelembe vesznek;

- a történések rendszerében az emberi képességek, nyitottságok, hatások és kölcsönhatások, motivációk másik (olykor párhuzamos, olykor szembenálló) rendszerét is figyelembe veszik;

- eszköztáruk a beláthatóság, áttetszőség, esetlegesség, változékonyság, megismételhetetlen egyediség, vitatható hipotézisek és megkérdőjelezhető általánosíthatóság mentén alakult ki;

- megfigyelési tárgyaik és eredményeik egy sajátlagos mérce alapján elvégezhető felmérés részei, ám korántsem mindig számszerűsíthető jelenségek egyes csoportjai, amelyek bemu­tatása és értelmezése korántsem független a felmérő céljaitól, értékrendjétől, hangoltságától, érzékenységétől stb.;

- vizsgálati helyzetek helyett sokszor virtuális, elvont, szinte alig létező világok szuverén leképezéseire építik tudásszintjüket, s ennek mindenkor része, velejárója a zavaró momen­tumok, “információs zajok” kalkulálása is, sőt: olykor épp ezek adják a pontosítás (mögöttes jelentés, motiváció, “üzenet”-megértés) lehetőségét is;

- belső normájuk az objektivitásra törekvést kiegészítő kutatói involváltság, a szubjektum befolyásától korántsem mentes megértés, a sokszor szubjektív hangú értelmezés, a kritikai tartalom, a különböző összefüggésekkel számoló, de a “végső tudás” megszerezhetőségében kételkedő alapállás;

- horizontjukon a nagy rendszer(ek) mellett a kis rendszerek, mikrovilágok, kölcsönös belső függésrendszerek belátása is szerepel, a megnevezést és értelmezést egyenrangúként kezelik;

- a felmérési eredmények alapján (nem igazán vagy egyre kevésbé) próbálnak időtálló állításokra vállalkozni (legalább céljuk mindig lehetett egyéb is, pl. befolyásolás, motivációk felismerése, rejtett összefüggések föltárása);

- a megismerési folyamatot sokszor az élet sodrásától függő, számos esetben esetleges vállalkozásnak tekintik, a tervezhetőséget nem okvetlenül tekintik egyfajta végcélnak, sőt a lehet­séges konkrétságban is csak feltételes hatások befolyásának tudomásul vétele alapján szólnak.

Ebből a megközelítésmódból láthatóan hiányzik annak (sokszor elemi) elismerése, hogy a mérések objektívek is tudnak lenni, és hogy a kutatás és megértés sokszor szubjektív függvénye a megközelítésmódoknak.

Jelen van továbbá a hit, a befolyásoltság, a mámor, a vallás, a vonzalom, a poézis, a csók íze és a töltöttkáposzta élménye is. Alapmérce a cselekvő ember viszonya a dolgokhoz, jelenségekhez, a megismerő szubjektum nyitottsága és befolyásoltsága... (Mindez persze nem jelenti azt, hogy Johann Sebastian Bach ne lett volna vallásos és muzsikus személyisége dacára roppant rendszerszerűen gondolkodó is, vagy Gandhi ne lett volna törékeny személyisége ellenére tömegeket megmozgató, modernizátor...)

Mesésebben elmondva a társadalomtudomány is hasonlítható - minél “tudományosabb” akar lenni, annál inkább - egy olyan ökológushoz, aki már régóta csak helikopterről nézi (“tekinti át”) az élőhelyek állapotát, mikrovilágát - általánosságban persze így is sok mindent tud és meglát, a látottakról “igazat” szól, sok szempontból érvényeset is mondhat, hiszen egykor jól megtanulta, sőt megismerte a kutatási területet - de valójában sosem beszél konkrétan egyetlen élő harangvirágról vagy tintagomba-illatról. A fordulat a társadalomtudományokban is, az egyedi megismerés esetében is akkor következik be, amikor kiváló ökológusunk végre leszáll a terepre (vagyis a társadalomba) és képes lesz leírni azt a sokszínűséget és sokszerűséget, ami akár egyetlen jelenséget is bizonnyal körülvesz, s egyazon biztonsággal fogja majd látni a fát és az egész erdőt is. De azért ez nem a leggyakoribb jelenség: a társadalomtudósoknak is vannak térképeik, adatsoraik a tömegesen létező emberekről, akiket nem személyiségük, adottságaik vagy egyedi voltuk alapján jellemeznek, hanem előfordulási minták alapján: például a statisztika vagy a demográfia, amelyek nagy embertömegekről alkotnak képet, mégpedig ezt sem egyedekre koncentrálva teszik, hanem adatokkal beszélik el megfigyeléseiket. A história például, mely a történések folyamatát követi figyelmével, kitüntet egy pontot az emberiség életútján, s abból a mai nap felé közelítve mondja el feltételezéseit vagy adatait, olykor feltételezve, hogy mindennek fejlődési célja, útja, tempója van - s e téren még változás is bekövetkezett, mert az egyívű, egycélú, egyvonalú fejlődés elméletét több másik egészítette ki, s a 20. században már a többvonalú fejlődés-teóriák korántsem voltak ritkák, az egyenes mozgásirányt pedig olykor cikkcakkosnak, olykor nekilendülőnek, máskor megtorpanónak, vagy hullámzónak is leírták. A (humán)geográfia pedig, mint alkalmazott embertudomány a térbeliség számos mozgásos vagy változó kiterjedésű jelenségét követte nyomon, egyfajta zárt körnek tekintve a létezési módokat és pályákat - de sokszor még így is hiányzott közlendőiből egy-egy esendő emberi momentum, perszonális érdek, leplezett cél. Az ökológia a mikrojelenségek és a makroviszonyok összefüggéseit vizsgálja, problémák és válságok gazdasági-környezeti relációit elemzi, s mint az “ébredés” vagy félelmes fölismerések tudománya a totális válsághelyzet előtti pilla­natokban küld riasztó értesítést az óvatlan társadalmak felé (a Római Klub kiáltványától a Johannesburgi Csúcsig megannyi formában és hangsúllyal). Az ökopolitika sok esetben ugyanennek folyamatszervező fegyvertára immár, eszközként él a szinkron és a diakron folyamatok elkülönítésével, programként pedig a központi döntéshozó folyamatok helyett a decentralizált (helyi, autonóm, öntevékeny) mozgalmak és történések fontosságára fókuszál, megfogalmazva a makro helyett a mikro fontosságát, mint azt a “gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elhíresült alapelv is jelzi), a harmónia fokozódó hiányát és a diszharmóniák fenyegető hatásait, az egyensúly-szabályozás és a válságkezelés technikáinak elkerülhetetlenségét. A szociológia rendszerben gondolkodik, hierarchiákba és függésviszo­nyokba ágyazza a társadalmi történéseket, az egyes jelenségeket is a tömegesség alakjában teszi kutatás tárgyává, s eszköztárában hangsúlyosan van jelen a kinagyított értelmezések mögötti kutathatóság, az operacionalizálás, a bizonyíthatóság igénye, de szándékát tekintve a komplexitás felé fordul végső soron.

Nem próbálok itt minden tudásterületre kitérni. Nyilvánvaló, hogy a pszichológia például eltér a vázolt képletektől a vallásjelképek kutatása is, a családtörténetírás úgyszintén... Ami fontos itt: deskriptív (leíró) tudástípusok alakulnak ki, melyek a társas kapcsolatok sűrűjében megneveznek és nyomon követnek téri és időbeli dimenzióikban olyan létező formákat, amelyekről a megnevezés kockázatával állíthatnak olyasmit, ami egyediségében érvényes, ugyanakkor kivetíthető, “felszorozható”, némiképp általánosítható is.

Az a tudásterület, s főleg szemléletbeli, módszerbeli másságot is kialakító megismerési mód, amiről fentebb is szóltam, a kulturális és az ökológiai antropológia a társadalom és az ember kulturális komplexitásáról kíván többet megtudni. Nem csupán egy-egy egyénről, de nem is nagy tömegekről. Nemcsak egy adott pillanatban, s nem egyetlen megnevezési vagy leírási módot előírva, hanem a megjelenítés felelősségét a kutatóra hárítva ugyan, de azzal az esetlegességgel, amely például alkalmas lehet arra, hogy egy “pislantást” értelmezni tudjunk... Miféle eszköz ez, s mire jó ekként...?

Talán legfőképpen a dolgok, jelenségek, tárgyak, viszonylatok bemutatása ez, amely valami­fajta “sűrű leírás” formájában is eléggé bizonytalan tud lenni. Ez a bizonytalanság a termé­szet­tudományok vagy élettudományok esetében a hipotézis vagy teória csődjét, érvény­telenségét, igazolhatatlanságát is jelentheti... Nem így az antropológiában, ahol az em­ber “mint a kultúra maga szőtte hálójában” vergődő lény, egyazon kérdéssel tucatnyi másikra tapint rá, egyazon gesztussal is több mindent fejezhet ki, s környezetének értelmező válaszai, reakciói megerősítik vagy gyengítik a gesztus üzenetét, mondanivalóját, értelmezési rend­szerét. Ilyen példa olvasható a kortárs antropológusok egyik koronázatlan királyánál, Clifford Geertz-nél, aki a “Sűrű leírás” című tanulmányában módszerbeli és szemléleti igénnyel vezet be minket a megértés, a megismerés, a jelentéstulajdonítás, az ábrázolás rejtelmeibe. Ez az írása magyarul megjelent kötetében sűrű harminc oldal, s éppen az általa világosan bemutatott árnyaltság-igény, az árnyalatvesztések és félreértelmezések példái okán elég veszélyesnek tűnik röviden elmondani, miről is ír. De a kockázatok és mellékhatások tudatában röviden mégis ismertetnem kell, hogy átláthatóvá tehessem a felfogásmód alapszándékát.

“Az operacionalizmusnak mint módszertani dogmának a társadalomtudományokban sohasem volt túl sok értelme, s mára - néhány alaposan kitakarított szeglettől eltekintve (skinneri behaviorizmus, intelligenciavizsgálatok stb.) - nagyrészt ki is halt. /.../ Az a kultúrafogalom, amely mellett síkraszállok... lényegében szemiotikai jellegű. Max Weberrel együtt úgy vélem, hogy az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat. A kultúrát tekintem ennek a hálónak, elemzését pedig éppen emiatt nem törvénykereső kísérleti tudománynak, hanem a jelentés nyomába szegődő értelmező tudománynak tartom. A kifejtést tartom célomnak, a felszínen rejtélyes társadalmi kifejezések magyarázatát” (Geertz 1994:172).

Geertz a “sűrű leírást” mint modellértékű megközelítést (Gilbert Ryle-tól kölcsönvett kifeje­zéssel) úgy illusztrálja, hogy “elmesél” egy történetet, amelyben valaki egy pillanatra lecsukja jobb szemhéját - de a szemlehunyás pillanatnyi művelete mint esemény is lehet akár fiziológiás történés (pl. tikkelés, pislantás) és gesztus-tartalmú üzenet (megerősítés, beugratás, jeladás, utánzás stb.), attól függően, milyen tartalmat hordoz. Ezt azonban egy tipikusan “objektív” fotográfia alapján sem egyszerű eldönteni. A kérdés tehát sokszor csak az: vajon a pislantás jelentése hogyan illeszthető a “korrelációs mátrixok alapján történő klaszteranalízis” feltáró mélységeihez, avagy a tudományos leírás operacionalizált eszköztárához...? Geertz válasza egy hosszú történet, amelyben egyazon társaságban mást és mást jelent ugyanaz a fiziológiás mozdulat a résztvevőknek, így hát más és más kontextusban kell értelmezni is.

Ezért mihelyt a kultúrát és magát az emberi viselkedést szimbolikus cselekvésnek (is) tekintjük, értelmét veszíti a kérdés, hogy a kultúra mintába rendezett magatartás vagy lelki-tudati szerkezet-e, vagy akár e kettő keveréke. Sziklák vagy álmok, helyi vagy globális, természeti vagy társadalmi, ősi vagy modern - mindegyik ebbe a világba tartozik, a kérdés inkább arra vonatkozik, mit jelentenek, mit fejeznek ki előfordulásukkal és közreműködésük révén (Geertz, u.o. 177.).

A kulturális elemzés (és ekként a társadalmak természeti-környezeti-kulturális folyamatainak megértése is) “jelentések találgatása (vagy annak kellene lennie), a találgatások értékelése és magyarázó következtetések levonása a leghelyesebb találgatásokból”. A leírásnak három jellegzetessége van: értelmező, a társadalmi beszédfolyamatot értelmezi (azaz megpróbálja kiszabadítani esetleges körülményeiből, kapcsolatokra, kifejezésmódokra, kommunikációkra koncentrál), illetve tanulmányozható formában rögzíti - s egy negyedik tulajdonsága, hogy mikroszkopikus (kis szobában is történhetnek nagy események). A leírás során éppúgy nagybetűs realitásokkal kerülünk szembe: Hatalom, Változás, Elnyomás, Munka, Szenvedély, Presztízs, amelyekkel a történészek, politológusok, közgazdászok, szociológusok - csak éppen otthonos környezetben és otthonos formában találunk rájuk, épp ez az etnográfia előnye. Hibája viszont, hogy ismeretlen indián törzsek között vagy óceániai szigeten gyűjtött anyagaikat nagy falitérképekre festeni kívánó kutatók becsvágya olyan modellek kifundá­lá­sá­ban kapott fontos szerepet, amelyek a kutatások előrehaladását igazolandó, a helyi igazsá­goktól az általános elképzelések felé lendültek, s ennyiben többet ártottak, mint mindaz, amit a mintanagyságok megszállottjai (a szociológusok), a mérések fanatikusai (a pszichológusok) vagy a csakis aggregátumokban gondolkodó közgazdászok ki tudtak találni ellenük. A “mikro­kozmikus modellek” és a “természetes kísérletek” túlzásai: “égbolt egy homok­szem­csében, vagy a lehetőségek messzi túlpartja” (Geertz u.o. 189.).

Az ökológiai szemléletmód esetében ugyancsak egyszerre van szó globális történésekről és helyi formációkról, a vizek és erdők mérföldnyi kiterjedéséről és egy élőhely mikrovilágáról. Az antropológia szemléletmódja a mikrovilágok kutatásában is ugyanazt a megismerő-értelmező, leíró-interpretáló “metodológiát” teszi szükségessé, mint a távoli tájak, elvarázsolt világok kultúrái és társadalmai esetében...! Vagyis “bármire”, bárminek értelmezésére alkalmatos lehet. S ha kutatásról, beilleszkedésről, tapasztalatok regisztrálásáról van szó, akkor a megismert vagy merészen körvonalazott jelenségek értelmezése maga is egyfajta “szö­veg­olvasás”, a környezet, vagy a természeti kultúra szövetének, szövésmintájának “letapo­­gatása”, amely nemigen nélkülözheti a kutatói önértékelést, az összehasonlítást a semmilyen mértékben nem nélkülözhető az empátia gyakorlását, a szerep- és nézőpont-változtatás állandó kísérletét. A “megnevezés joga” éppúgy a kutatóé, mint a megismerhető jelenségek esetében a természettudósé. Amit e tudományos sodrásban a kutató tehet: felté­te­lezi, megkeresi és felmutatja a vélhető vagy megnevezhető értéket. Feladatnak ez sem kevés...

Az antropológiai szemlélet eleve a komplexitásból indul ki, onnan, ahol a szociológia már lemondóan elhagyja a vizsgálhatónak tekintett tartományt. Az antropológia is tényekből építi tudását, eseményekre fordít figyelmet, de a kulturálisan értelmezhető jelenségek komplex egységét, sokszoros összefüggésrendszerét kívánja megérteni, beláttatni, továbbgondolásra ajánlani. Nincsenek “végső válaszai” (vagy ha vannak is, ezek nem kötelezőek a másként gondolkodókra, máshol kutatókra, más összefüggéseket keresőkre nézve). S ha egy olyan jelenséget tekint tárgyának, amilyen a vallás, az emberi testről kialakult kép vagy a csereviszonyok és ajándékok rendszere (Marcell Mauss például mindhármat tanulmányozta, miközben legfontosabb társadalommorfológiai tanulmányát az eszkimókról írta, lásd Mauss 2000), akkor is egyszerre tekinti fontosnak a jelenségek kívülről látását és belülről áttekintését. Ez az étikusnak, illetve émikusnak nevezett felfogásmód, melyek egységét, kölcsönhatásban létét, kölcsönös függését és folytonos változásait az antropológusnak hűen kell követnie.

Az antropológiai gondolkodásmód sokáig a kultúra megismerését és rendszerének feltér­képezését tekintette feladatának (a “lajstromba vételt” akkor állították le, amikor a minták száma meghaladta a fél ezret, s rá kellett jönni, hogy minden értelmezhető a kultúra rend­szerében, s alig van olyan emberi jelenség, amelynek ne lenne a kultúra dimenziójában is sajátos tartalma, funkciója, hatása). Lévén szó itt nem valami antropológia-elméleti bevezető­ről, engedtessék csupán azt hangsúlyozni, hogy a kultúra eredeti jelentése és tartalma, a cultivare leginkább a természetbeni munkálkodásra vonatkozott, a műveléssel kapcsolatos volt, növényi kultúrák, szőlőművelés, talajelőkészítés, mezőgazdasági technikák tartoztak jelentéskörébe. Az antropológusok (bár elsősorban a társadalomkutatókhoz sorolják őket), kezdetben épp annyit foglalkoztak a kortárs vagy történeti népek (pl. indiánok, ázsiai és dél-amerikai magaskultúrák, afrikai törzsi életmódok stb.) természethasználati jellemzőivel, mint a kulturális örökség részeként megbecsülhető régészeti, építészeti, vallási, irodalmi, esz­közhasználati sajátosságokkal. Az antropológia a megélhetés, az életmód, az életformák és értékrendek jelenkori, ill. történeti sajátlagosságait kutatja, s (bárha olykor távolinak tűnő kultúrákról szól, pl. kanadai eszkimókról, szibériai sámánokról, melanéziai kereskedelemről, inka vallási rítusokról, római városünnepekről, japán családszervezési tradíciókról stb.) mondanivalója a kortárs gondolkodás számára is van. Sőt: a magát környezeti és gondol­kodási válsághelyzetben érző emberiség, a nyugati kultúra csődjén sopánkodó szakemberek nem kevés csodálattal tekintenek a (vélhetően) negyven-hatvan ezer éves melanéziai kultúra mindmáig változatlan fennmaradása felé - vajon hogyan csinálhatják, hogy még mindig életben vannak, mi pedig 2-3000 év alatt szinte “elhasználtuk” kultúránkat és a minket éltető természetet, talán épp a kultúravesztés, vagy elhasználás nyomán?

Az antropológia által föltett kérdések számos választ kaptak a társadalomtudományok művelőitől, s ezek rövid szemlézésével most itt csupán főbb vonalait idézhetjük föl mind­annak, aminek ökológiai vonatkozásai vannak.

Mint jeleztem, a 19-20. századi embertudományi gondolkodásra jelentős hatással volt az evolúciós felfogástól áthatott értelmezés: egy képzeletbeli (vagy a történelmi időben tényleges kezdetként megnevezett) kiinduló ponttól napjainkig ívelően ment végbe az ember (és környezete) szerves fejlődése, s jutott el napjainkra a globális összefüggésekig (jelzésszerűen a nullától a százig, közbülső szakaszon valahol a korai ember megjelenése található):

0 ---:--------------â 100

Hasonló folyamatábrán mutatható be az elemitől és egyszerűtől a komplex és kölcsönös függésektől meghatározott (interdependens) rendszerek alakulása:

™ -----------------â r

Ismét más összefüggésben a kicsiny és átfogható felől a többfelé ágazó és fraktálszerűen szétszórt rendszerek felé vezető úton is meghatározható egy jelenség helyzete, formája, jövője:

m -----------------â hbX_`

Az antropológiai gondolkodásban mindezen variációk elméletileg (és a kultúra saját rendszerében, valamint a környezet és az ember kapcsolatában) egyaránt átfognak sajátos fejlődésképleteket. Bronislaw Malinowski például az ember hét vitális szükségletéről beszél (táplálkozás, reprodukció, testi kényelem, biztonság, pihenés, mozgás és növekedés), mint olyan rendszerről, amely a biológiai és pszichológiai funkciók kiteljesedését, amely segíti az egyéni szükségletek átalakulását társadalmi szükségletekké, vagyis kulturálisan és intézményesen nyernek kifejezést. Alfred Reginald Radcliff-Brown pedig az egyénre nem fordít figyelmet, inkább a társadalmi rendszer funkcióit tekinti át, nem véve figyelembe, milyen szükségletek hívták ezt életre (bővebben e kérdésekről lásd Bohannan - Glazer szerk. 1997:376-405). Az antropológiai evolúció a kultúra (vagy kultúrák) rendszerszerű összefüggéseire és rétegzett belső tartalmaira tekintettel részint az egyvonalú (univokális, lineáris) evolúció ábrázolására törekedett:

U -----------------â

részint a több ágon, lényegében párhuzamosan vagy több szinten is mutatkozó fejlődés bizonyíthatóságát tételezte.

Hasonló felosztási elképzelés övezte az időfolyamatokat is: tételezték az egyes kultúrák egyidejű fejlődését, mások a sokidejű, kölcsönös, egymásra ható felfogások mentén ábrázolták teóriáikat (bővebben e kérdésekről lásd Bohannan - Glazer szerk. 1997; Róheim, 2001; Sperber 2001). Ugyancsak hatásos elméletek alakultak ki annak tételezésével, hogy minden kultúrának vannak egyetemes jellemvonásai, a hasonlóságok (vagy épp az eltérések) átadás ill. átvétel során kerültek más kultúrákba, esetleg azon lehet vitatkozni, melyik az eredeti, melyik a régebbi, egy helyről indultak-e a kultúra szétterjedésében megfigyelhető hatásvonalak, vagy több ponton azonos úton-módon ment végbe a változás, és ennek oka a szétterjedés (diffúzió) vagy átvétel (akkulturáció és adaptáció) volt. Elfogadtak részleges átvételről, megtorpant fejlődésről, egymásra épülő komplexitásokról, mintakövetésről, kölcsönzésekről szóló elméleteket ugyancsak (bővebben Bohannan - Glazer kötetében).

Mindezen teoretikus (és nemegyszer kitartó kutatásokkal évek hosszú során át alátámasztani próbált) megnevezések és feltételezések mindenképpen alkalmazkodni próbáltak három, az antropológia tudományosságot szolgáló alapfeltételhez: 1) empirikus kutatáso(ko)n alapuló teóriák szereztek maguknak igazi presztízst; 2) a kutatások valamely kultúra, közösség, társadalom valóságos terepén folytak; 3) a különböző témakörök a tudományág idővel önállósodott részei lettek: pl. a vallással kapcsolatos kutatások vallásantropológiává, a várossal kapcsolatosak városantropológiává, a szimbólumok elemzésére vállalkozók szim­bolikus vagy interpretatív antropológiává, a gazdaságot elemzők gazdaságantropo­lógiává, a rokonsági kapcsolatokat értelmezők szociálantropológiává váltak. Hasonló történt a politikai, a nemzeti, a történeti, a vizuális, a nyelvi, az orvosi, az ökológiai és más területekkel is - ám mindezek között nincsenek merev diszciplináris határvonalat, egy-egy eljárást, kutatási módszert, értelmezési eszközt vagy teóriát az egyes ágazati antropológiák is kézenfekvő módon használnak fel.

A jelen esetben bennünket közelebbről érdeklő ökológiai felfogások sincsenek előzmények nélkül. Az evolúciós teóriák az élő és az élettelen formák kulturális jelentéstartalmainak értelmezői is voltak, az életmódra és a megélhetés-túlélés esélyeire vonatkozó felfogások nem nélkülözhették a kollektív tudat megismerését, sem az értékrend átalakulási folyamatait, sem a kapcsolathálózatok, normák, eszközhasználati típusok, ökokulturális sajátosságok megneve­zését - vagyis a megélhetési módok teljességéről kellett beszélniök.

Ebben a metszetben csupán vázlatosan nevezhetők meg ezek a belső, tudományrendszertani és tudománytörténeti értelemben fontos elemek, de mint ilyenek leírhatók a következő ábrával:

r TÉR KULTÚRA Þ ---------------
-----â FUNKCIÓ r IDŐ

ß r SZIMBÓLUMOK

STRUKTÚRA ß

ß ß

TÖRTÉNELEM Ü

Nagyon sematikusan tehát a kultúrából származó (vagy a kultúrában megtanult) funkcionális elemek mindig valamely térben és időben érvényesülnek, s többnyire szimbólumok fejezik ki őket, a kultúra a struktúra (vagy struktúrák) talapzatán áll, s a strukturális változások adják a történelem folyamatát.

A kultúra megnevezése, értelmezése, határainak kijelölése, belső összefüggéseinek feltárása ennélfogva részint a történelem menetében nyomon követhető változások fölismeréséhez vezet, részint eszközül szolgálhat a humán szféra sajátosságaira vonatkozó tudás bővítéséhez. Az antropológiai gondolkodás ehhez a rákérdezés eszközét adja (mi, miért, mióta, mi mindennel összefüggésben, milyen kölcsönhatásokkal együtt, miféle rendszert alkotva, milyen értelmezési lehetőségeket kínálva fogalmazható meg, s hogyan változik maga a kutatás tárgya, a kutató és a következtetések rendszere is), továbbá az értelmezés kötele­zettségét, lehetőségét és igen széles (akár szubjektívnak is tekinthető) interpretációs horizontot kínál.


Mindezek ismeretében, s a szükségképpeni szűkítés “bűnét” vállalva talán rátérni a kulturális ökológia, vagy ökológiai antropológia felfogásmódjainak ismertetésére.

A tudományterület alapvetését kidolgozó, az első teóriákat megfogalmazó kutatójának az amerikai Julian Steward tekinthető (1902-1972), aki 1929-ben az arizonai sziklarajzok elemzését kezdte meg, s mintegy tíz esztendőn át folyó kutatása a nagy indián kultúrák széles ívű katalógusának összeállítását eredményezte (1938), ezt később kiegészítette még egyes horda-szintű társadalmak (kb. 25-250 fős csoportok) gazdasági tevékenységének elemzésével, az ültetvényes társadalom elemzésével, majd az iparosítási folyamat hatásainak áttekintésével (1956). Felfogásmódjára hatással volt a marxista gondolkodástörténet jellegzetes korszakára reflektáló vita, amely akörül folyt, hogy egy kultúra van, vagy kultúrák vannak, illetve (az 1930-40-es évek teóriái mentén) a klasszikus evolúció helyett a multilineáris evolúció kínál-e inkább érvényes magyarázatot. E vitában a kultúra egyes elemeinek harmóniájára épp annyi érv jutott, mint az elemek konfliktusait megnevező teóriákra, s a strukturális meghatározókra épp annyi, mint a funkcionális összefüggéseket firtatókra. Kitértek az apajogú leszármazási ág fontosságára az anyajogú társadalmat tételezőkkel szemben, a lokális változások súlyára a globálisakkal ellentétben, az exogámia gyakorlására a nőcsere és anyajog értelmezésével szemben, a földtulajdon fontosságára a művelési ágak tekintetében, a rokonsági ágazat és a területi kapcsolatok ellensúlyainak meglétére az egyiket vagy másikat meghatározónak tekintőkkel szemben, s az öröklés fontosságára a birtokszerzés vagy területhasználat korábbi és más módjaival szemben. Steward fölhasználja azt a teóriát, mely szerint a kultúra nem úgy terjed, mint szél sodorta mag, mely talajt érve gyökeret ver, hanem azt keresi, hol létezett már olyan kulturális talaj, amelyre a kultúra magvai megtelepedhettek, illetve olyan közeg, amely a magszerű rétegzettség mellett a magot hajtássá, (“növényi”) kultúrává éltető közeget biztosítva érlelő környezetté válhatott.



Скачать документ

Похожие документы:

  1. Szegedi tudományegyetem kérelem biológia alapszak (bsc) indítására

    Документ
    ... kológia A TÁRGY KÓDJA ÉS NEVE: Humánökológia ea. GAZDA TANSZÉK(CSOPORT) Embertani ... szeti környezetünket alkotó, az ember mindennapos ... pszichológiai jellegzetességei illetve a kultúra gyermekkorra és ... , 2 Nyári Egyetemre kaptam meghívást „Ökológia, öon ...
  2. 3 környezetmérnöki alapszak oktatóinak személyi-szakmai adatai

    Документ
    ... József Attila Tudományegyetem, Embertani Tanszék; 1988-1989 statisztikus ... Ösztöndíj Oktatott tárgyak: Növényökológia elmélet Növényrendszertan elmélet ... és; Grafikus kultúra; Környezetvédelem szakos tanár Ember és környezete; Energia és környezet; Ment ...
  3. Slavica szegediensia vi cikk- és tanulmánygyűjtemény

    Документ
    ... utváraním mnohot­várnosti" (Cassirer 1996: 19 ... ho kolégia pre vedy o jazyku, literatúre ... tom, že na laze budoval kultúru ľudskej spolupatričnosti ... человека» Mondottam ember...дать в стихотворном ... A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzus ...
  4. Aaby Peter 1984 Epidemics Among Amerindians and Inuit

    Документ
    ... , Ranajit, and Emöke J. E. Szathmáry, ... to Kolata (1986). [See also Gina Kolata, 1986 ... Csontváz Maradványainak Embertani Jellemzése. [ ... Osemberi és Késöebbi Emberi Maradványok Rendszeres ... Stloukal, and J. Kolár 1966 Koncetinové ... Tomb No. 1 at Guo-Jia ...
  5. MORE BLOOD FOR ALLAH

    Документ
    ... @education.illinois.edu,emperu@.pe,cheryl.deslaurier@ ... yahoo.fr,asif.khan@,rmsteed@ucalgary.ca,cleonard@, ... helge.bergslien@uis.no,urs.geiser@geo.unizh.ch, ... law.leidenuniv.nl,klett-vertrieb@klett.de,dstacey@uoguelph ... @,ddfsscj@cluj.astral.ro,iziaya1@uic.edu, ...

Другие похожие документы..